A Kossuth bankók clichéi, 1. rész – Egyetértés, 1888. 08. 14.

 

 

 

 

Kivonat

Felfedezés és eredet

• Az 1848–49-es szabadságharc pénznyomtatásához használt rézmetszetű clichéket (nyomódúcokat) Kerschek Gyula birtokolja.
• Ezeket az ő apja, Kerschek József mentette meg az osztrákok kezéből, amikor azok a szabadságharc bukása után széthordták a magyar államvagyont.

Megmentésük története

• Két osztrák katona Kerschek József üzletében akarta eladni a kliséket „ólomként”. A felesége felismerte azok jelentőségét, és megvásárolták őket.
• A család elásta a kliséket a kertben, később pedig Galsára, a szőlőhegyen lévő présházba rejtették.
• A házaspár halála után (1869 és 1876) a gyermekeik találták meg újra.

A megmaradt klisék

• 45 darab maradt fenn, köztük különböző értékű bankjegyek feliratai („egy forint”, „két forint”, stb.), aláírások („Kossuth Lajos pénzügyminiszter”, stb.), valamint a magyar címer két változata.
• A lemezek vékony vörösrézből készültek, ólomra forrasztva, a nyomdagépekhez igazítva.

Történelmi háttér

• A pénznyomtatás a szabadságharc végén fokozatosan leállt.
• Duschek Ferenc pénzügyminiszter 1849 augusztusában adta át az arany-, ezüst- és papírpénz-készletet Schlick tábornoknak.
• A klisék valószínűleg már használaton kívül voltak, és az aradi várban hátramaradtak.
• Az osztrák katonák hozzáférhettek a lomtárban hagyott, hasznavehetetlennek ítélt darabokhoz.

 

OCR:

A legujabb időben hire terjedt, hogy az 1848—9-iki Kossuth bankók rézmetszetű mintái napfényre kerültek, s hogy városunkban Kerschek Gyula urnák birtokában vannak. A dologról eleget irtak helybeli és vidéki lapok részben tévesen, részben fölületesen, ámbár, hogy velük alaposabban és részletesebben foglalkozzunk, ugy történelmi mint régészeti tekintetben megérdemlik, ugyis sok minden elpusztult és megsemmisittetett az üldözés napjaiban és utána, miknek ismerete manapság, midőn már e mozgalmas idők történetét higgadtabb vérrel és ítélettel vizsgáljuk, a történelmi biztosság szempontjából is igen fontos lenne.

Minket azonban e rézmetszetű nyomdalapok még közelebbről is érdekelnek, már csak azért is, mert egyik polgártársunknak atyj a menté meg őket a végpusztulástól; azután tudjuk, hogy e nagyszerű küzdelemnek végső jelenetei vidékünkön játszódtak le; a menekülők csak Dél-Magyarországot találták nyitva s igy sok minden dolog, mit elrejteni tanácsos volt, vidékünkön talált biztos rejtekhelyet. Igy e rézmetszetek is a bankósajtókkal együtt az aradi várban maradhattak s az osztrákok kezébe kerülvén, legnagyobb részben szétromboltattak; e néhány cliché megmaradása is a véletlennek és kegyeletnek eredménye, — mint látni fogjuk.

Leghivatottabb lévén e cliché-k történetét kutatni és megirni a délm. tört. és rég. muz. társulat — összeköttetésbe tettem magamat a tulajdonossal, Kerschek Gyula urral s a tőle, mint egyetlen kutforrásból nyert adatokat leszek bátor e clichék történetére vonatkozólag a következőkben előadni s megvitatni.

Polgártársunknak, Kerschek Gyulának apja, K. József a szabadságharc idejében Uj-Aradon, tehát megyénk területén s nem Aradon, mint a lapok egyformán tévesen irták postamester és nem vaskereskedő volt; ugyanott ő kezelte az állami lottót, nála volt azon kivül a dohánytőzsde; sóval és egyéb vegyes árukkal is kereskedett.

Miután Kossuth Lajos az aradi várból elmenekült, a magyarság nagy zavarba jött; bevonult az orosz, s utána mindjárt az osztrák, ekkor kezdődött a várban a szabadlopás, ki mihez hozzáférhetett, a magyar kormányhoz tartozott, azt az osztrákok széthordták vagy elrombolták. Igy történt, hogy mindjárt másnap Kossuth Lajos távazta után Kerschek József üzletében két osztrák közkatona jelent meg hátukon kisebbszerű zsákokkal és nejének sz. Rajcsányi Máriának ócska ólmot kináltak megvételre. A nő megnézte s a rézlapokról csakhamar felismerte, hogy tulajdonképen mik, megmutatta férjének s egyuttal biztatta, hogy vegyék meg. A mi meg is történt.

De csakhamar köztudomásra jutott a szabadságharcznak gyászos vége: a világosi fegyverletétel; a Kossuth bankók persze végleg hitelüket veszítették, mi már jóval előbb is erősen megingott volt, sőt mindenfelé kihirdették, hogy a Kossuth bankó

kat és pénzt mindenki büntetés terhe alatt beadni el ne mulassza.

A család azonban semmi áron sem akart megválni a becses ereklyéktől; miért is, hogy magukat az esetleges kutatások alkalmával némileg biztosítsák, éjjel elásták e clichéket kertjükben. Házunk a főutcában a templom közelében volt. De a földben e clichéek nem soká maradtak. A család feladásoktól félt s még jobb helyre akarván elrejteni, a nő éjjel rejtekükből felvette. Nagyrészét félelemükben megolvasztották, egyrészét pedig szalma polyva közé rejtve kivitték Galsárra s fenn a galsai szőlőhegynek tetején lévő présházuk nyitott tüzhelyének lábába ásták el úgy, hogy róla nem tudott a tulajdonoson és nején kívül senki semmit. Itt küldte e clichéek hosszú ideig, mígnem a férj meghalt 1869-ben; neje követte őt 1876-ban, ki is halálos ágyán elmondta gyermekeinek ez ereklyére vonatkozó titkot, kérvén őket, hogy tartsák becsben és őrizzék meg, mint oly emléket, mi miatt ők, míg rejtegették nem csekély félelmet állottak ki. Az örökösök a szülők halála után csakugyan megtalálták, felvették s egymás között elosztották. Legtöbb van belőlük Kerschek Gyula úr birtokában, de nővérei is tartottak meg belőlük. Volt még e clichéekből az időben Schark nevezetű új-aradi pénztárnok birtokában is, de ő részben szintén megolvasztotta, részben Kerschek Józsefnének ajándékozta a többihez s így eddigi tudomásunk szerint ennél több nem létezik.

Eddig Kerschek Gyula úr előadása szerint.

A meglévő clichéek a következők: az „egy forint”, „két forint”, „öt forint” és „tíz forint” felírásos rézmetszetek, köröskörül görbe vonalornamentikával; továbbá az utalvány „két pengő forintra” és a „harmincz krajczár” clichéj, egészen simán, minden ornamentális körzet nélkül; továbbá „Kossuth Lajos pénzügyminiszter”, „Rögler Lajos bankpénztárnok”, „Völgyi Ferencz kincstári főpénztárnok” sajátkezű aláírásának clichéi, végre a magyar állam-czímerének két variánsa. Mindezekből összesen 45 darab van meg.

A mi a clichéeket közelebbről illeti, ezek vékony vörös rézlemezek, melyekbe a különböző fölírás, czímer vagy aláírás vésve van; e rézlemezek vastagabb ólom alapra vannak forrasztva, melyeknek szabad oldala czellulozzal van, bizonyára a gépbe való illesztés és megerősítés czéljából. Maga az ólom alap erősen meg van forgatva, megolvasva, ugy látszik, a puha ólomra különböző oldalról ható nyomás idézhette elő. Magok a tulajdonképeni clichéek majdnem mind, daczára a nagymérvű használatnak kitűnő karban vannak; a metszetek tiszták, szabályosak, felületük egyenletes; a többszörösök egymáshoz igen hívek. Vegyük őket sorba. A „Kossuth Lajos pénzügyminiszter” sajátkezű aláírás facsimilejének metszeteiből két nagyságban 14 db van meg. A nagyobb alak az ezres, százas, tízes és ötös államjegyeken alkalmaztatott, mind 1848. szeptember 1-ről keltezve, továbbá a magyar kereskedelmi bank által a vele kötött egyezmény alapján 1848. május havában kibocsátott két frtos bankje

gyeken; a kisebb alak pedig az ugyanakkor kibocsátott egy forintos bankjegyeken szerepelt. Ugyan­csak a két és egy frtos bankjegyeken használtatott a „Rögler János bankpénztárnok» és „Völgyi Ferencz kincstári főpénztárnok» aláírását feltüntető cliché, csakhogy ez utóbbi még az 1849. jan. 1. kibocsátott, harmincz és tizenöt pengő krajczáron is szerepel. A meglevő 6 darab czímer szintén két fajta; az egyiknek pajzsa hosszúkás négyszög tetején szent István koronájával; a pajzs két mezejét elválasztó vonal összeesik a középen kicsiken föltüntetett ma­gyar czímer középvonalával; köröskörül a társor­szágoknak czímerül tűnik ki a pajzsnak többi sza­bad fölülete; egészben véve sikerült kompozíció s kitűnően van metszve; ez csakis a kereskedelmi bank által kibocsátott két forintos bankjegyen szere­mert már az 1849-ben kibocsátott különböző kincs­tári utalványokon csak a magyar czímer szerepel tetején a magyar koronával vagy anélkül, a társor­szágoké egészen hiányzik s ez utalványokon a czímerek számára már nem használtatott külön álló és külön metszetű cliché, sem különböző szinű nyomdafesték, ha­nem a matrix nyomás tüntette föl ezt is; egy szóval ezeken már csak az értéket és aláírást kellett külön clichével a kész matrixokra rányomtatni, mi a mun­kát és eljárást egyszerűsítette, ugy is elég bajt adott az, hogy még az 1849. juliusban kiadott utalványokra is szabad kézzel, tintával kellett a sorszámot fölírni, a mely nehézkes eljárásmód 1848-ban minden pénznemen divatban volt, kivéve a bank által kibocsátott egyforintosokat, a mi Ilyenek mind a seriest mind a folyószámos bét jelezéssel pótolták. A czímer másik fajtája, melynek clichéje meg van oldalt behajló, alul ívben kiszéle­södő pajzs; szélei visszagyrődve, fölötte a magyar sz. korona; a pajzs közepén szintén az ország­czímer, körötte a társországoké. Az ezres, szá­zas, tízes és ötös államjegyeken s az egy fo­rintos bankjegyeken mindenütt ily kompozíciójú czímer szerepel, melyek azonban egymástól nagyság­ban és a szélek határvonalainak meneteiben némileg eltérnek. A meglevő cliché az öt forintos államje­gyeken vörös szinben föltüntetett czímernek felel meg teljesen, jóllehet, kivéve a tíz forintosét, a többi pénznemnél is, melyek nem utalványok valának, az aláírások rányomásánál mindenütt különálló, a matrixhoz nem tartozó clichéek használtattak.

Van még ezeken kívül az öt és tíz forintos bankjegyeknek „öt forint“ „tíz forint“ feliratú cli­chéiből tíz darab: a bankjegyek „egy- és két fo­rint“-jáé; amabból két, emebből egy példány; az 1849. julius 1-én kiadott kincstári utalványok „Két pengő forintra“ metszete, és a harmincz pengő krajczárra szóló utalvány clichéjének egy tö­redéke.

A fölemlítetteken kívül többről nincs tudomásunk: lehet, hogy a megolvasztás alkalmával unikumok is vesztek el, melyek szintén az eladottak között le­hettek; teljesen hiányzanak a matrixokra külön nyomot s az érték jelzésére szolgáló római s arab számok s az értéknek az ország különböző nyelvén való jelzésére szolgáló clichéek; az 1849-iki kincstári utalványoknak minden egyes clichéje, kivéve, a „Két

pengő forintra» szóló metszetet nemkülönben telje­sen kiányoznak a matrix lapok.

Már most csak azt a kérdést kell még megvitat­nunk, miként kerülhettek e clichéik az osztrák katonák kezei közé, kik eladták. Nem épen puszta conjecturák azok, nézetem szerint, a mit kihozhatunk.

Miután a magyar miniszterek 1849. aug. elején aláírták a súlyos körülmények között az okmányt, mely a főhatalmat Görgeyre ruházta; a volt pénzügyminiszter, Duschek Ferencz is megjelent Világoson, Görgey táborában, hogy a kincstárt átadja. Duschek, mint Horváth M. megjegyzi nem a Görgeyre való rokonszenvből jelent meg: kötelességét akarta teljesíteni; mert Kossuth, miután Duschek neki államtitkára Lónyay Menyhért, azt jelentette, hogy a kincstár Aradnán rendelkezésére áll, maga utasította Görgeyhez, mint a főhatalomnak jelenleg egyetlen jogos birtokosához. «Görgey ennek következtében — mondja Horváth Mihály — Du­scheket a kincstárral együtt Világosra rendelte mivel ennek készségében parancsnak engedelmes­kedni nem bízott, két tisztet állított oldala mellé oly utasítással, hogy őt, ha kell erőhatalommal kényszerítsék a rendelet teljesítésére. A kincstár ekként mind a vert, mind a rudakban levő aranynyal és ezüsttel és papírpénz készletével Görgey hatalmába került s mint papír tudósit a vert és papírpénzt be is osztatták föl, melynek díja már több hét óta nem fizettetett meg, az arany és ezüst rudakat pedig a miniszter óhajtván az alatt hagyván, ennek szabad rendelkezésára hagyta, hogy azokat tetszése szerint az osztrákoknak, vagy oroszoknak adja át.

Duschek Ferenczet Görgey augusztus 12-én bo­csátotta szabadon; 13-án Duschek Világosról az arany és ezüst rudakkal és más államjavakkal együtt Arad alá sietett, hogy a nála levő kin­cseket Schlick osztrák tábornoknak átadja. Hor­váth Mihály szerint Duschek akkor több mint millió forint értéket adott át Schlicknek.

Most csak az a kérdés: mi történt ez alatt a pénz­sajtókkal és a hozzájuk tartozó felszereléssel s így a clichékkel?

Tudjuk, hogy a szabadságharc vége felé a kor­mány a hadi szerencse szerint folyton változtatta székhelyét, s így a pénz­sajtó sem működhetett sehol állandóan. Azonkívül maga Duschek is igen sok apró akadályt iparkodott rendes működésük rendes útjába gördíteni, a mi a kormányiak pénzzavarát idézte elő, majd szabad működését bénította meg. A kormány még a tél folyamán behuzódott Debre­cenbe, majd Szegedre, julius végén Arad várba, innen nemsokára, hogy védett állásban legyen Duschek Lugosra vonult, s midőn az osztrák sereg Temesvár felé közeledett onnan az államkincstárral, sajtókkal és felszereléssel együtt csakhamar Lippára vándorolt.

Itt vész el nyoma annak, hogy Du­schek útját és a sajtók sorsát teljes biztossággal követhetnők. Lehet, hogy ezek Lugoson, részben Lippán marad­tak, sőt mit fontosnak tartok legvalószínű, hogy Duschek mindazt, mit ő tudta, hogy úgysem szükséges, s csak gyorsabb mozgását nehezítené meg, már

lugosi és lippai útja előtt Arad várában hagyta. E föltevés annyival is inkább valószínű, mert az utóbbi időben a papírpénz gyártásban teljes pangás állott be, mit Duschek különféle kifogásokkal palástolt, már aztán igazi okát akár abban találjuk mert előre látta úgyis a katasztrófát, akár, mert siettetni akarta: tény az, hogy az egy és két forintos bankjegyeknek gyártása teljesen megszűnt még 1848-ban miután Windischgrätz a tél folyamán azoknak Pesten a kereskedelmi banknál letett érczalapját elkobozta; az öt és tíz forintos államjegyeknek kiadása is még 1849 elején megszűnt, papírjuk elfogyott, s mert az osztrák gyárakból, honnan azok előbb beszerezhettek, újabb szállítmányt nem kaphattak, a hazai gyár Duschek meg semmi úton-módon nem volt rábírható, hogy nyomtatásukat más fajta papíron folytassa. Az ennek folytán beállott pénzhiányon és zavarón — mint már említém — Kossuth a két forintos, harmincz és tizenöt pengő krajczáros kincstári utalványok kiadása által törekedett segíteni.

Mindezekből következik, hogy az egy és két forintos bankjegyeknek clichéi — akár az értéket, akár az aláírást tüntették föl — már jó ideje használaton kívül helyeztettek volt akkor, midőn Duschek a kincstárt átadta, sőt már a kormány vándorlásának ideje alatt is; ugyanilyen sorsban részesültek, bár nem oly hosszú idő óta, talán csak 1849. máj. óta, az öt, tíz, száz forintos államjegyeknél használatos clichéik is, s még inkább aláhanyatlott a szerepök 1849. szept. 1-je után az apró pénz szűkéhez és a felváltás nehézségeinek következtében több nem is jelent meg a közforgalomban. Mindezen már nem gyártott bankóknak clichéi, melyek mindegyikéből igen sok lehetett használatban; jó régóta nyugalomba voltak téve s a sajtóknak Arad várában hagyása után teljesen gondozatlanul hányódhattak. Miután Damjanics Arad várnak parancsnoka a világosi fegyverletétel után aug. 17-én magát és a várat az oroszoknak megadta és a magyar helyőrség Sarkadra Görgeynek fogoly hadához kisértetett, az oroszoknak parancsnoka pedig Chruleff egy óra múlva a várat Schlicknek, az osztrák parancsnoknak átengedte: nagyon természetes, hogy a magyarok által ott hagyott hadi zsákmányban találták az osztrákok a pénzsaítókat is. Hogy Schlick mit tett velük, teljesen bizonytalan; a pénz- és értékkészletet Duschek mind magával vitte, a lomtárba hányt s már nem használt clichéhez bármely katona hozzájuthatott, s így történhetett az, hogy két katona pár krajczárra akarán szer t tenni a kenyeres tarisznyába rakta s elvitte eladni, mint ólmot, mert hiszen nagyobb részük csakugyan abból áll.

A meglévő clichéek között igen kevés van olyan, mely a szabadságharc végén nyomott bankókon használtatott. Összesen — mint említém — a kincstári utalványokon a «két pengő forintra» szóló cliché és egy harmincz krajczáros utalvány töredéke: ezek is a lomtárba lehettek dobva, az egyik mint törött, a másik mint elkopott példány. A töb­biek részint a gépekben felejtettek, részint már

szükségesek, a műhelyben lehettek osztályozva felhalmozva, s így találta meg őket az osztrák, s tette ezekre kezét s később meg is semmisítette őket, mit abból lehet következtetnünk, mert a pénzsaítóknak Világos és Arad után teljesen nyomuk vész: míg a már nem nyomott pénzeknek tán lomtárban lévő clichéi teljesen kikerülték az osztrákoknak figyelmét s így kerülhettek csak a katonáknak kezeibe, kik akaratlanul is megmentésükön munkáltak.

Ennyi az egész, miben kutatásaimat a nemzeti és régészeti tekintetben s különösen vidékünkre fontos és érdekes clichékre vonatkozólag röviden összefoglalhattam. 1849. aug. 17-étől egészen a mai napig nyúló történetüket főnebb adtam.