A Kossuth bankók clichéi, 3. rész – Egyetértés, 1888. 11. 09.

 

Kivonat

A szöveg válaszcikk egy Temesváron megjelent tanulmányra, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc pénzügyi eszközeiről, különösen a Kossuth-bankók kliséiről, a pénzjegygyár működéséről és Duschek Ferenc pénzügyminiszter szerepéről szól. A szerző helyesbíti a cikk több állítását és megvédi Duschek becsületét.

Főbb tartalmi elemek:

Klisék és bankók

• A Kossuth-bankókhoz használt klisékből nem készült 1000 forintos címlet.
• Az említett facsimilék között sincs bizonyíték 1000 forintos bankókra.

Pénzjegygyár működése

• Az állítás, miszerint az egy- és kétforintos bankók gyártása 1848-ban megszűnt, hamis: 1849 elején még 377 504 forint értékben gyártottak ilyen címleteket.
• Az öt- és tízforintos jegyek gyártása sem szűnt meg 1849 elején, sőt, a 10 forintosok nyomtatása csak márciusban kezdődött.
• A papírhiányról szóló állításokat dokumentumok cáfolják: bőséges papírkészlet állt rendelkezésre, többek között Masznikkó (Gömör vm.) és Szontagh Pál szállításai révén.

A pénzjegygyár elvonulása

• A gyár Szegedről Aradra, majd Lugosra költözött.
• A gépek, sajtók részben ott maradtak a zavaros körülmények miatt.
• A klisék az aradi megyeházán maradtak, így kerülhettek katonák kezébe.

Duschek Ferenc megítélése

• A szerző élesen elutasítja a Horváth Mihály által sugalmazott negatív képet Duschekről.
• Kossuth Lajos levele alapján Duschek tevékenysége elismerésre méltó, különösen becsületessége, szervezettsége és áldozatvállalása miatt.
• Duschek megmentette a pénz és felszerelés nagy részét, védte munkatársait, és felelősséget vállalt alattvalóiért.

 

OCR:

Az Egyetértés 1 é. 225. száma tárczájában egy a Temesváron megjelenő Történelmi és régészeti füzetből átvett czikket közölt, mely nem csak a Kossuth-bankók clichéinek leírásával és azoknak magánosok által történt megszerzésével, de egyszer s mind a magyar állami pénzjegygyár vándorlásaival és működésével is foglalkozik.

Legcsekélyebb észrevételem sincs, nem is lehet, amaz adatokra, melyek az említett cliché-k megszerzésére és kegyeletes megőrzésére vonatkoznak. A czikk szerzője e tekintetben kellően értesülhetett és teljes hitelre számíthat; hazafias lelkület dicséretét érdemli, melyet a vevők a cliché-k megszerzésével és abban az időkben veszéllyel is járó megőrzésével tanúsítottak, bizonyára hálás elismerést érdemel: de mit azon felül az említett közlemény a pénzjegygyár működéséről mond, abban annyi tévedés fordul elő, oly helytelen és igazságtalan ítélet vagy inkább vád nyilvánul egy jeles és maga nemében páratlan férfiú ellen, — hogy én, ki a pénzjegygyár működésében néhány hét felfüggesztésével kezdettől fogva, ha szabad magamat úgy kifejeznem, a gyár végső vonaglásáig részt vettem, az igazság, a történelmi hűség és pontosság tekintetében, erkölcsi kötelességemnek tartom, az észlelt tévedéseket lehetőleg röviden helyre igazítani.

Így állíttatik az említett czikkben, hogy „a Kossuth Lajos pénzügyminiszter” sajátkezű aláírás facsimiléjéből 14 darab van meg. „A nagyobb alak az ezres, százas, tízes és ötös jegyeken alkalmaztatott.” Más két helyen is említtetnek ezres államjegyek, ennélfogva itt toll- vagy sajtóhibát föltennünk nem lehet. Már pedig ezres államjegyek a magyar pénzjegygyárban nem nyomtattak, sem 1848-ban, sem 1849-ben, így forgalomba sem kerülhettek, általában nem léteztek és így a facsimilék rajtok nem alkalmaztattak. Lehet, hogy a magyar kormánynak kezdetben szándéka volt, ezres pénzjegyeket is kibocsátani, mit abból következtetek, hogy a papírkészletről 1849-iki február hó 11-én fölvett kimutatásomban 20 rízsma ezer forintosokra szánt papírt találok följegyezve, de e szándékot a később bekövetkezett körülmények miatt nem lehetett végrehajtani.

Az ezresek nyomtatására vonatkozó tévedésre utal Lukács Bélának e czímű könyvében is: „Az 1848—49-iki pénzügy.” E kiváló szakértelemmel, nagy szorgalommal és helyes ítélettel összeállított munkának 77. lapján mondatik, „hogy a nemzeti kormány 5, 10, 100 és 1000 forintos pénzjegyeket nyomatott”; de én hajlandó vagyok ezt tollhibának tulajdonítani, minthogy már a 79. lapon helyesen állítja az érdemes szerző, hogy 1000 frtos pénzjegy 1849-ben nem hozatott forgalomba, a 85. lapon pedig határozottan mondja, hogy 1000 frtosok nem is nyomattak.

A kérdéses czikk íróját talán Helfert báró vezette félre, ki az Österr. Numismatische Zeitung VI. és VII. kötetében megjelent értekezésében minden áron bebizonyítani törekszik, hogy magyar 1000 frtos pénzjegyek voltak ugyan, noha forgalomba nem jöttek. De ő exczellencziájának minden erőlködése kárba vész; kombinácziói nagyon is ingatag alapra vannak fektetve. Ő t. i. megakárván czáfolni, mint mondja, az életrajzi szótárakban (in biographischen Lexi…) közlött azt az adatot, hogy Duschek, magyar pénzügyminiszter arany és ezüstben öt millió forintot szolgáltatott át az osztrák hatóságoknak, hivatkozik Monteuntovo herczeg nyilatkozatára, kit Haynau a forradalmi pénzjegyek átvételével és elhamvasztásával megbízott. A herczeg, maga Helfert báró közleménye szerint is, ugy látszik nem állította határozottan, hogy az elégetett jegyek ezresek voltak, csak visszaemlékezett kél színre utalva, melyek meg, az időt folytán kellett, míg a nagy, szépen készült, többszínű jegyek (grosse, schön gearbeitete, buntfärbige Noten) megszámláltattak. Ebből már most a báró azt következteti, hogy az elégetett jegyek ezreseknek kellett lenniök, mert — úgymond — a százasok egyszínűek és feketék valának. Nézetem szerint nagyon is túlhalytott következtetés, csupán és egyedül a színeknek és pedig határozatlan megjelöléséből a jegyek értéki minőségét megállapítani.

Azután hol őriztettek az ezres pénzjegyek? Sem a gyári, sem a főpénztári számadásokban melyek pedig a legpontosabban vezettettek, legcsekélyebb nyomuk sincs, s öt millió forint nem oly kis összeg, hogy hiánya szembe ne ötlenék. Azt is említi Helfert báró, hogy, mint mondják, az ezres bankók Angliában gyárttattak; de hol voltak vagy maradtak akkor a lemezek? Ezekről a pénzjegygyárban senki sem tudott. Azután mi végre szerezték be az ezres jegyekre szánt papírt? Talán csak nem akarták Angliába küldeni? De legyen elég a báró állításainak czáfolására és annak bebizonyítására, hogy ezer forintos magyar pénzjegyek nem léteztek. Térjünk vissza Nyáry közleményére.

Ebben az is állíttatik, hogy az egy és két forintos jegyeknek gyártása teljesen megszűnt még 1848-ban. Biz az nem tény, hanem szintén tévedés, mert jegyzeteim szerint, melyekből néhányat megmentenem sikerült, Debrecenben 1849-iki január és február hóban az egy és kétforintos jegyekből 377,504 frtot gyártottak. Hogy több nem készült, annak egyedüli oka, Duschek szigorú becsületessége, ki legpontosabban kívánta a pesti kereskedelmi bankkal kötött szerződésnek megfelelni. A föntébb kitetett összeggel pedig már ki volt merítve a banknál letett érczalap értéke, jogosan tehát e jegyekből többet nem lehetett kibocsátani.

Azt állítja továbbá a kérdéses czikk, hogy „az öt és tíz forintos államjegyeknek kiadása még 1849 elején megszűnt.” Szintén téves állítás. Jegyzetem szerint azon évi április 10-ig, meddig említett jegyzetem szólnak, 5— forintos jegyek Debrecenben 6.442.885 forint értékben készültek el. Lukács Béla szerint, ki pedig adatait a főpénztári számadásokból merítette, áprilisban még 478,685 forint, e hóban tehát összesen 975.000 forint, májusban 600.000 forint és összesen 1849. évi julius hó 19-ig nyolcz millió forinton fölül nyomattak ötforintos pénzjegyek.
jegyek Debrecenben. Júliust eddig nálunk senki sem tartotta az év kezdetének vagy elejének.

A 10 forintos jegyek gyártása nemcsak hogy 1849 elején nem szűnt meg, hanem éppen 1849. évi márciusban vette kezdetét. Lukács Béla szerint megegyezőleg jegyzeteimmel, az első szállítmány március hóban tétetett, azután folyt a nyomtatás augusztus hó 10-ig. E nemű pénzjegyekből tizenkilencz milliónál nagyobb értéket állított elő a sajtó.

Okát is adja, vagy akarja adni a czikk szerzője, hogy miért kellett az 5 és 10 forintos jegyek kiadását már 1849 elején megszüntetni. Mert, úgymond, papírjuk elfogyott, s mert az osztrák gyárakból, (tudtom szerint csak egy, t.i. a nezsideri gyárból) honnan azok előbb beszereztettek, nem kaphattak, a hazai gyárak pedig sajnosnak megfelelő kiállítást nem tudtak, Duschek meg semmi úton-módon sem volt rábírható, hogy nyomtatásukat más fajta papíron folytassa.

Mind a két állítás valótlan. Ezekben, úgy látszik, a czikk szerzője Horváth Mihály nagyérdemű történetírónkat követte; de Horváth M. Duschek irányában elfogult volt, mit később is kétségtelen adatokkal lesz még alkalmam bebizonyítani. A már föntébb említett kimutatásom szerint 1849. évi február hó 11-kén az 5 és 10 forintos jegyekre használt papírból készletben volt még 480 rízsma azon 48 rízsmán kívül, mely a könyvnyomdának nedvesítésre kiadattot; a mi pedig Duschek vonakodását illeti, előttem fekszik 1849. évi március hó 9-kén 2699. sz. a. lett rendelete, mellyel Duschek a pénzjegy-gyár igazgatójával szerződést kötött 10 forintos pénzjegyekre szánt 600 rízsma papír készítése és Debreczenbe leendő szállítása iránt, Masznikkó pedig Magyarországban, Gömör vármegyében fekszik. Szállított is Szontagh Pál, a nevezett papírgyár igazgatója, juniusban 150 rízsma, juniusban 150 rízsma jó és 40 rízsma selejtesebb papír, úgy, hogy a pénzjegy-gyárnak elegendő készlete volt és jól emlékszem, hogy még Lugosról is nem csekély mennyiségű papírt vittünk vissza, vagy akartunk vissza vinni Aradra. Mindezt képes vagyok eredeti iratokkal bebizonyítani.

Állítja még a kérdéses czikk írója, hogy Duschek mind azt, mi nem volt szükséges a Lugosra történő elvonulásnál, Arad várában hagyta, és hogy a sajtókat Damjanics adta volna ott át Chruleffnek. Ezen állítás, annyi valótlanság. Midőn a pénzjegy-gyár Szegedről Aradra költözött, nem a várban, hanem a megyéházában telepedett le, egy osztály pedig magánházban működött, nevezetesen a számozó-osztály. Nem is azért maradt a felszerelésből több darab Aradon, mert Duschek miről tudta, hogy nem szükséges, azt ott akarta hagyni, hanem mert arra kényszerítve volt. Midőn t.i. a császári hadsereg Aradhoz közeledett, nagy fogyatkozás volt szekerekben; mindenki menekülni sietett és kivált a katonaság erőszakkal foglalta le a szekereket, habár azok más szolgálatra voltak berendelvék. Magának Duscheknek személyesen kellett az utcán közbelépnie, hogy a katonákat az erőszakos foglalástól visszatartsa. Lugosról visszajövet sem szállíttattak a pénzjegy-gyár gépei és eszközei Arad várába. Erre már nem volt idő. Az elszállítás Lugosról t. i. négy osztályban történt. Az első két osztály, 144 szekér — Aradig nem is jutott, mert midőn egy része Radnára érkezett, Görgey már megadásra készült és a szekereket ott “marasztotta vagy Világosra küldte. Itt Duschek a személyzet kielégítését elrendelte, és mi ezután, meg a magyar hadsereg zsoldjának kifizetése után arany-ezüstben s pénzjegyekben megmaradt, úgy saját személyét is az osztrákoknak szolgáltatta át. A pénzjegy-gyár 3. és 4. szállítási osztálya nem volt oly szerencsés, mint az előbbiek, mert a száguldó császári csapatok elől kénytelen volt Facsetre visszafordulni, hol egy erdőtisztáson több napon át tartózkodott, míg Vécsey hadseregével végre Borosjenőre megérkezett. Azonban a személyzetnek és a szekereknek csak egy része jutott ide; nagyobb része a folyvást üldöző osztrák sereg elől futásban keresett menedéket és sokan közülök egy riadalom alkalmával podgyászaikat is hátrahagyván, csaknem koldulva jöttek a fővárosba, vagy előbbi lakhelyeikre. A Damjanics Chruleff-féle história tehát szintén mesebeszéd.

De hát mikép jutottak a cliché-k és lemezek Aradon a katonák birtokába? Ezt következőképp vélem megfejthetőnek: A mint már föntebb említem, midőn a pénzjegy-gyár Lugosra költözött, nagy volt Aradon a zavar és több sajtó ott maradt egyéb fölszereléssel. Helfert báró az idézett értekezésében azt is mondja, hogy Rambousek Henrik kapitány Ó-Aradon a megyéházának egy félig föld alatti helyiségében a hírhedett sajtóknak alább részét tárgyakkal együtt találta. Igen valószínű, hogy e tárgyak közt voltak az elárusított cliché-k, minthogy ezeknek nagyobb része az öntődében biztos felügyelet alatt őriztetett és a láda, melyekbe be voltak rakva, az öntőde helyiségében maradhatott. Rambousek kapitány a talált sajtót és egyéb tárgyakat Schlik tábornokhoz küldötte, és miután az osztrák tiszt alig vett föl azokról pontos jegyzéket, a kísérő katonáknak könnyen és büntetlenül eshettek zsákmányul.

A Radnára és Világosra szállított sajtók és egyéb fölszerelés, mint ezt egy szavahihető embertől hallottam, Szegedre szállíttattak, hol azokat Haynau is megtekintette; azóta róluk hír nem jutott hozzám.

Végül legyen megengedve, hogy néhány megjegyzést Duschek Ferencz államtitkárról és később magyar pénzügyminiszterről kockáztassak, kinek jellemét a czikk írója Horváth Mihály nyomán nem a legkedvezőbb színben tünteti fel. Kötelességemnek tartom e kérdésre nézve is felszólalni, mert noha Szentes városának jeles országgyűlési képviselője már az 1880. évi Vasárnapi Újság 1. számában igazságot szolgáltatott Duscheknek, „a történelmi statárium ezen áldozatának” és részrehajtatlanul megczáfolta az ellene szórt rágalmakat; noha ez ügyben a legilletékesebb bíró, maga Kossuth Lajos fényes bizonyítványt adott a politikai szenvedély és elfogultság ez üldözöttjének: mindazáltal még most sem némulhat el az igazságtalan vádak ellen, mint ez a szóban levő czikkből is kitűnik. Igaz Duschek nem volt forradalmár, sem republikánus, de híven „páratlan szorgalommal” töltötte be azt az állást, melyet neki felajánlottak s melyet csak azért foglalt el, hogy az országnak használjon és a nemzetet megóvja még nagyobb károktól, mint a minők két önvédelmi harczában úgy is szenvedni kénytelen volt. „Nem is kellett volna más,” így nyilatkozik Kossuth; „mint az, hogy Duschek az ország ingó értékeinek és különösen a pénz­sajtó gyárkészletének becsomagolásával kétszer huszonnégy óráig elkéssék. Egy kissé lanyhább erély, egy kis idővel evésre, pihenésre, alvásra, szóval egy kis ártatlan elkésés és mindez végve van helyrehozhatatlanul. Ha végig futok emlékezetemen” — így írja Kossuth levelét — „most 23 év után is, azt hiszem, a mit akkor sokszor mondottam, ma nyíltan sokan betöltöttük emberségesen, de mindannyink közül csak három ember volt, a ki helyét oly sikerrel töltötte be, hogy azt hasonló sikerrel lehetetlen lett volna más által betölteni. E három ember: Lahner tábornok, Lukács honvéd ezredes és Duschek Ferencz volt.” Szerettem volna, Kossuth egész levelét itt is közzétenni (Törs Kálmán szerint Simonyi Ernőhöz volt írva); de nem akartam több tért, úgy is elég hosszúra terjedt megjegyzéseimmel elfoglalni; e kivonat is, úgy hiszem, elegendő lesz, a még most is felmerülő inszinuácziók megdöntésére.

Hogy egyébként nagyrévű történetírónk munkájába is becsusz­tak tévedések és helytelen adatok Duschekről, annak bizonyítékául szolgálnak a következők: Valótlan az az állítás, hogy Duschek örökösen építtetett és csekély kényelmi okokból is szüntelen igazíttatott a műhelyen. Ha Pesten a helyiségen igazítani kellett, ezt a gyárnak előre nem látott nagyobbodása követelte, mely nélkül a később szükséges tetemesebb összegek kiállítása nem lett volna lehetséges; azért azonban a munka félbe nem szakadt és szünet nélkül folytattatott. Debreczenben már január 3. vagy 4. napján a gyártás teljes folyamatban volt, mit bizonyít az, hogy e hónap 11-én 80 ezer forint készült el 5 forintos jegyekben, egy gyártási szakasz pedig nyolcz napot igényelt. Magam is láttam, mint állott Duschek sárga juhászbundájában a készülő műhelyben és mint ott buzdítván a munkásokat a belépő munkások és gépek oda szállíttattak, mert Duschek Mérey pénzügyminiszteri tisztviselőt előre küldötte, hogy a szükséges helyiségeket rendbe hozza. Nem is egy, csak félmilliónál valamivel többet adott át aranyban és ezüstben Duschek az osztrákoknak. — Csernust sem azért végezték ki, mert pénzügyminiszteri tanácsos volt, hanem Csernatony helyett, mit maga Horváth is említ (V. ö. Magyarország függetlenségi harczának története III. k. 453 és 505 lap.) Duschek „a vizsgálat alatt összes alárendelt tisztviselőiért föltétlenül elvállalta a felelősséget, kijelentvén, hogy kiki mit tett, az ő parancsára tette.” E kijelentés nem szorul dicséretre, de a tisztviselőket további üldözésektől megmentette. Végre midőn Bécsbe idéztetett, befolyásos férfiak előtt úgy nyilatkozott Duschek, hogy eddig két vérző seb volt a monarchián: az egyik Olaszország, a másik Lengyelország; most pedig az új rendszer egy harmadik sokkal nagyobb sebet ejtett a monarchián s ez Magyarország. Így nem szól bécsi körökben osztrák bérencz vagy reakczionárius, minőnek pedig némelyek Duschek Ferenczet nyilvánították. — Én, ki már a sír szélén állok és ki egy évnél hosszabb időn szerencsés voltam Duschekkel érintkezni, tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy kiváló tehetség és értelem mellett nemesebb gondolkozású, humanusabb érzületű és szigorúbb becsületességű férfiút, mint Duschek volt, nem ismertem. Abban a reményben és azokkal a szavakkal, melyekkel a részrehajlatlan és el nem fogult Törs Kálmán fejezte be Duschek életrajzát én is zárom igénytelen megjegyzéseimet:

„A történelem, ha megkésett is, de meghozza számára is elégtételét és le fogja tenni legalább sírjára a becsülettel betöltött kötelesség elismerésének és a hazafiu érdemek ama koszorúját, melyet vajha mindenki, a kinek kiosztjuk, oly igazán megérdemelne, mint megérdemelte ő, Duschek Ferencz.” Nálam mint sok másnál áldott és tisztelt lesz mindenkor emléke. Ennyit az igazság érdekében.

C. K.